Az erdélyi nyelvészeti kutatások jelenlegi helyzete
Otthon a nyelvben. Húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált. Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk.
A tudományterület helyzetét egy alapvető kettőség jellemzi: egyrészt meg kell felelnie a tisztán szakmai igényeknek és mércének, ugyanakkor lehetőség szerint eleget kell tennie a nemzeti közösség elvárásainak (vagyis a tudományterület hazai művelőinek tevékenysége hatásos, eredményes kell hogy legyen a helyi közösség nyelvhasználatának bátorításában, kétnyelvű és más szótárakkal, kézikönyvekkel, napi közönségszolgálattal kell támogatnia minden olyan igényt, amely a nyelvhasználattal kapcsolatos).
A '90-es évek óta elkezdődött az intézményi kapcsolatok kiépítése, majd kiterjesztése, hivatalossá tétele az MTA-val és intézeteivel, egyetemi és főiskolai tanszékekkel, a Magyar Nyelvtudományi Társasággal. Erdélyi kutatók is bekapcsolódhattak a Nemzetközi Magyar Filológiai Társasága és az Anyanyelvi Konferencia (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) tevékenységeibe. Akadémiai ösztöndíjakkal (noha ez mára már gyakorlatilag csak a Domus- és Bolyai-ösztöndíjakra korlátozódik) és különböző szintű együttműködési programok révén egyre több lehetőség adódott elsősorban magyarországi könyvtári és kutatói munkára, továbbképzésre, konferenciákon való részvételre, személyes szakmai kapcsolatok kialakítására és ápolására.
Hazai viszonylatban szakmai intézmények alakultak (újra) - Erdélyi Múzeum-Egyesület, a kolozsvári egyetem Nyelvészti Tanszéke, a bukaresti Hungarológiai Tanszék, Anyanyelvápolók Erdélyi szövetsége, Szabó T. Attila Nyelvi Intézet - és szervezésükben konferenciák, emlékülések (a jelentősebbeket - 1989-2001 között - l. Péntek 2002: 17-18.), programok valósultak meg. Az intézmények viszonylagos biztonságából azonban máig hiányzik egy lényeges elem: a források biztonsága. Normatív támogatás nélkül csupán pályázati és bizonytalan időre szóló egyéni ösztöndíj jellegű támogatásokkal ugyanis lehetetlen a hosszú távú tervezés, státusok meghirdetése stb., s a fiatalok egzisztenciális biztonságának hiánya fő állású kutatóként nem segíti az itthon maradást. Továbbá ez a hiány okozza elsősorban, hogy fontos programok lelassulnak, vagy el is akadhatnak (mint például a kisebbségi oktatás nyelvi vonatkozásainak folyamatos vizsgálata, a magyar földrajzi nevek sztenderdizálása távlati program keretében).
1990 után gyarapodtak a publikációs fórumok is: a Román Tudományos Akadémiai patronálása alatt működő NyIrK továbbra s megjelenik, újraindult az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye, illetve az EME kiadványsorozata (Erdélyi Tudományos Füzetek), az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének kiadványai (AESZ-füzetek), a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai stb. Ugyanakkor a hazai tudományos eredmények megfelelő szakmai nyilvánosság hiányában sokszor Magyarországon legitimizálódnak.
